Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"Könyvről, könyvből" - Lautréamont: Maldoror Énekei

2013.02.12

 "Ember, sohase kóstoltad véredet, ha véletlenül elvágtad az ujjad? Ugye, milyen jó, mivel teljesen íztelen! Egyébiránt bizonyára előfordult, hogy gyászos elmélkedésbe merülve homorú tenyeredet beteges arcodhoz emelted, melyet a szemedből hulló nedv áztatott; s a kezed aztán végzetszerűen a szád felé indult, és a szád e kehelyből - mely úgy vacogott, miként a kisdiák foga, midőn a gyermek sunyin ránéz arra a lényre, aki az ő sanyargatására született - kortyolta a könnyet. Ugye, milyen jó, mivel ecetíze van! Pontosan olyan, mint a szerelmes nő könnye, de a gyermek könnye még ínycsiklandozóbb. A gyermek még nem ismeri a rosszat, hát sose hűtlen; hőn szerető kedvesed előbb vagy utóbb hűtlen lesz hozzád... analógia alapján következtetek, hiszen nem tudom, mi a barátság, mi a szerelem (alighanem sose fogom elfogadni, legalábbis az emberi fajét)."

 

"Azt láttam egész életemben, hogy az emberek, ezek a keskenyvállúak, folyton ostobaságokat cselekednek, lezüllesztik felebarátaikat, és ahogy csak bírják, megrontják a lelkeket. Tetteik célját így nevezik: dicsőség. A mutatványaik láttán én is nevetni akartam, mint a többiek; idétlen utánzat lett belőle! Fogtam egy éles pengéjű kést, és az ajkak találkozásánál behasítottam húsomat. Egy percre azt hittem, hogy elértem célomat. Megnéztem a tükörben önkezemmel megsebzett számat. Micsoda tévedés! A két sebből patakzó vér miatt egyébként se tudtam megállapítani, hogy ez itt valóban az emberek nevetése-e. De rövid összehasonlítás után jól láttam, hogy az én nevetésem nem olyan, mint másoké, vagyis hogy nem nevetek. Láttam, hogy az ember, ez a csúf-fejű, kinek rémisztő szeme mélyen ül sötét üregében, sziklánál keményebb, öntött acélnál ridegebb, cápánál vérszomjasabb, pökhendibb, mint az ifjúság, ádázabb, mint az őrült bűnöző, álságosabb, mint a képmutató, túljátssza a legkiválóbb komédiást, hatalmaskodóbb a papoknál, láttam, hogy nincs olyan lény, mely az embernél rejtőzködőbb, földön és égen ő a leghidegebb; az ember a szívét kutató moralistát is taszítja, és magára zúdítja a Mennybéli engesztelhetetlen haragját. Láttam az embereket, ahogyan hatalmas ököllel fenekednek az égre (ahogy elvetemült gyermek rázza az öklét az anyja felé), alkalmasint valamely pokolbéli szellem uszítja őket, szemük zavaros a mardosó, mégis gyűlölködő lelkifurdalástól, és nem merik megtörni a jeges csöndet, nem mondják ki a mellüket feszítő szertelen és háládatlan gondolatokat, oly igaztalanok és fertelmesek e gondolatok, s lám, az irgalom Istenét szánalom szomorítja; láttam, hogy zsenge gyerek koruktól aggságukig a nap minden szakában képtelen és háborult átkokat szórva mindenkire, aki él, önmagukra és a Gondviselésre, az emberek megrontják a nőket, a gyermekeket, meggyalázzák a test szeméremnek szentelt részeit. És akkor a tengerek feltorlatják vizeiket, örvényeikbe rántják a hajóroncsokat; szélvihar és földrengés dönti le a házakat; pestis és más betegségek tizedelik az imádkozó családokat. És az emberek észre se veszik. Láttam olyat is, hogy szégyenében pirult vagy sápadt egy ember, amiért így viselkedik e földön; de ritkán. Orkán, viharnak nővére! És te, kéklő égboltozat, kinek szépségét el nem fogadom; álszent tenger, tükörképe szívemnek; rejtélyes keblű föld; szférák lakói; világegyetem; Isten, te bőkezű teremtő! hozzád fohászkodom: mutass egy embert, aki jó!... De könyörgök, tízszerezd meg természetes erőm, mert ha meglátom ezt a szörnyet, talán végez velem a döbbenet: kevesebbtől is meghal az ember."

 

"Amott, virágos liget pázsit-ölén könnyáztatta arccal mélyen alszik a hermafrodita. A hold korongja kivált a felhők tömegéből, sápadt sugarai simogatják e kedves ifjú arcot, mely félig éles metszésű férfiarc, félig egy nem-földi szűz bájos arca. Semmi sem természetes ebben az emberi lényben, még testének izmai sem, melyeket nem tudnak elrejteni a kecses, nőies idomok. Behajlított karja a homlokán, másik tenyere a mellére simul, mintha csitítani akarná annak a szívnek a dobogását, mely sose lesz más titkainak tudója, csak önnön titkának mázsás terhét hurcolja mindörökre. Belefáradva az életbe, restellve, hogy nem hasonlít azokra a lényekre, akik körülveszik, lelkén úrrá lett a kétségbeesés, s most remeteként járja magányos útjait. És miből tartja fenn magát? Irgalmas lelkek őrködnek felette észrevétlenül, és nem hagyják el soha: ő olyan jó és gyanútlan! sorsát oly alázatosan viseli! Néha készségesen elbeszélget azokkal, akiknek szelíd a természetük, de sose érinti meg a kezüket, és nem megy közel hozzájuk, mert fél, maga sem tudja, mitől. Ha megkérdezik tőle, miért választotta társául a magányt, a szemét az égre emeli, és alig tudja visszafojtani a Gondviselést vádló könnyeit; de nem válaszol az oktalan kérdésre, és hószín orcáját halovány rózsapír önti el. (...) Ő csak mosolygott az ütlegek alatt, mély érzéssel és értelemmel beszélt különféle bölcsészettudományokról, amelyeket tanulmányozott, korához képest roppant műveltségről tett tanúbizonyságot, beszélt az emberiség jövőjéről, nemes költői lelket fedve föl, és a pribékek eliszonyodtak tettüktől, összetört tagjairól leoldozták a kötelékeket, a lába elé vetették magukat, úgy kértek - és nyertek - bocsánatot, aztán elmentek, olyan nagy tisztelettel a szívükben, amilyennel embert nemigen szoktak övezni. Ettől az eseménytől fogva (melyről még sokat beszéltek az emberek) mindenki tudta a titkát, de nem mutatták, hogy ne növeljék szenvedéseit; és a kormány tekintélyes nyugdíjat folyósít neki, feledtetni, hogy egyszer, előzetes vizsgálat nélkül, erőszakkal őrültekházába akarták zárni. Ő a pénz feléből él, a többit szétosztja a szegények között. (...) Nem akarja, hogy emberi ajkak áhítatos csókkal illessék hegyi széltől illatos haját, vagy a homlokát, mely felragyog most, mint az égbolt csillagai. Nem, nem égi csillag mása: valódi csillag tért le pályájáról, és keresztülszelve a tért, az ő magasztos homlokára hullt, és gyémánttündökléssel, dicsfénnyel fonja körül. Az éj elhessinti az ő bánatát, igéző köntösét ölti föl, s ünnepli az angyali ártatlanság tökélyét, vigyázza a testet öltött szemérem nyugalmát: még a rovarok is csendesebben neszeznek. A fák tömött lombja ráhajol, védi, hogy testét harmat ne érje, és a szellő megpendíti zengő hárfája húrjait, az egyetemes csöndön át víg futamokat küld lehunyt, moccanatlan pillái felé, s ő azt hiszi, a lebegő világok lüktető zenéje ez. Azt álmodja, hogy boldog; hogy testi mivolta megváltozott; vagy legalábbis hogy egy bíbor felhőn egy másik égitest felé röpül, melynek lakói éppen olyan lények, mint ő maga. Ó, bárcsak a hajnali ébredésig álmodná ábrándálmait! Azt álmodja, hogy hatalmas tébolyult füzérben táncot lejtenek körötte a virágok, és átitatják édes illatukkal, ő pedig egy varázsos szépségű emberi lény karjaiban zengi a szerelem himnuszát. De a karja csupán homály-szülte ködalakra fonódik; és ha majd fölébred, a semmit öleli. Ne ébredj álmodból, hermafrodita, még ne ébredj, könyörgök! Miért nem hallgatsz rám? aludj... aludj csak! Dagadjon a kebled, míg a boldogság illanó reményét üldözöd; csak ne nyisd ki a szemed! Ó, ne nyisd ki a szemed! Így akarok eltávozni tőled, hadd ne legyek ébredésed tanúja! Egy vaskos könyv meghatott lapjain talán majd egyszer elmesélem a történetedet, és magam is elborzadok tőle, mi benne írva lesz, és amilyen tanulságot sugall. Mindmáig nem tudtam megírni; mert valahányszor belefogtam, könnyem öntözte a papírt, és reszkettek az ujjaim, bár vén még nem vagyok. De majd csak összeszedem a bátorságomat. Bosszant, hogy olyan gyönge vagyok, mint a nők, és elájulok, mint egy kislány, valahányszor a te nagy nyomorúságodra gondolok. Aludj... aludj csak; ne nyisd ki a szemedet! Ó, ne nyisd ki a szemedet! isten veled, hermafrodita! Minden áldott nap imádkozni fogok érted (magamért sose tenném). Költözzön béke szívedbe!"

 

"Ó, szigorú matematika, elevenen élsz emlékezetemben, amióta méznél édesebb bölcs tanaid beszivárogtak a szívembe, s felüdítettek, mint a hűs habok. Már bölcsőmben is, öntudatlanul, inni vágytam forrásodból, mely öregebb, mint a nap, és felkent papjaid leghívebbike, ma is taposom ünnepélyes templomod szent pitvarát. Elmémet valami furcsa füst-sűrű homály ülte meg; de jámbor buzgalommal fokról fokra fel tudtam hágni oltárod elé, és te elfújtad a ködgomolyt, miként gyönge szárnyú madarat a vihar. A helyébe hideg észt csepegtettél, józanságot, engesztelhetetlen logikát. Hála tápláló tejednek, értelmem gyorsan kinyílt, és mérhetetlen nagyra nőtt a tündöklő fényözönben, mellyel azokat jutalmazod kegyesen, akik őszinte szeretettel szeretnek tégedet."

 

"Hol egy lélek, ki rám hasonlít? nem leltem sehol. Átkutattam a föld minden zugát, állhatatosságom mit sem ért. Pedig nem bírtam már egyedül maradni. Kellett valaki, aki elfogadja a természetem; kellett valaki, aki úgy gondolkozik, ahogyan én."

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.